Élted volt regénye, Balla D. KárolyAzt hinnénk, nincs nagyobb öröm s nagyobb gyötrelem, mint elkezdeni egy könyvet. Akár megelőzi hosszas készülődés, akár nem: a kezdés gesztusa, gondolnánk, felülmúlhatatlan. Az olvasó számára is; írónak meg kiváltképp. A rossz indítás ugyanis mindent elronthat, egy jól eltalált kezdő mondat viszont lendületet adhat, akár ezer oldalakra szólót.

            Ám mégis: a kezdésnél akad izgatóbb, felkavaróbb, katartikusabb mozzanat: az abbahagyásé. Nem, ne a jól kigondolt lezárásra gondoljunk: abban nincs semmi különös, annál is kevésbé, mert érdemlegesen befejezni, beláthatjuk, egyetlen művet sem lehet. Az alkotónak alig van választási lehetősége: a happy end vagy a szomorú vég túl olcsó megoldás, ami meg a kettő között adódna, az épp semlegességében érdektelen; az így vagy úgy elkötött szálak mozdulatlanná béklyózzák a könyv még élő energiáit, az esetleg szándékosan nyitva hagyott kérdések pedig, mutatja a tapasztalat, inkább idegesítőek, semmint izgatóak. Marad még megoldásként az utolsó sorokra tartogatott váratlan fordulat, amely azonban ritkán sül el jól; gyakrabban sehogy, de leginkább rosszul: amit nem sikerült száz oldalakon színéről visszájára, fonákjáról egyik s másik oldalára jól megforgatni, azon egy schlusspoénnak szánt svédcsavar nem sokat segíthet. A nyárson rosszul forgatott grillcsirkét sem lehet az utolsó pillanatban egy kézigránáttal ehetővé sütni. Bárhogy is tesz tehát az író: a lezárás aktusa az írásmű halálát jelenti.

            Regénynek megkegyelmezni csak sorozatos abbahagyással lehet.

            Nos, ez itt éppen egy ilyen, egy életben hagyott regény.

(1997)


Felújítottam néhány régi weboldalamat; ezek eredetileg egy nagyon fapados rendszerben készültek: nehézkes a navigálás, a Google alig lát valamit a szövegekből a keretes konstrukció miatt. A legtöbb helyen sok elavult link szerepelt, ezeket töröltem, illetve újakat tettem fel. A könyvtár-rendszerben is voltak üres szintek, ide betettem egy-egy index file-t, és persze ezekre tartalmat is el kellett helyeznem. Így lett például egy új könyves oldalam az eddig üres http://hhrf.org/ungbereg/konyv/ könyvtárban.

Mivel pedig könyveim többségének van saját weblapja az interneten, ezt az utólag betűzött szájtot az Élted volt regénye című opuszomnak szántam. A könyvet bemutató szövegek írása közben jöttem rá arra, hogy valószínűleg ennek a regénynek a megírása volt legnagyobb írói élményem. Kagyarítottam is belőle egy posztot.

…látszólag egy regény megírásának pontos algoritmusa, ugyanakkor egyáltalán nem alkalmas arra, amire valónak látszik. Illetve nem is látszik, merthogy valahol a szöveg funkcionális pontján le is leplezi magát.A minap arról beszélgettünk Évával, milyen élményeink fűződnek az írói munkához.…

Forrás: Írói élmény: Élted volt regénye

binaris-divergenciaSzükségem van a dolgok örök divergenciájára, hogy mindig legyen, ami taszít és ami vonz, belepusztulnék az állandóságba és egyneműségbe. Szükségem van az időre, amely kicsapatja a mindennapokból az élet sóját, hogy fehérsége bőrömre rakódjon, gyógyítva marja, marva gyógyítsa sebeimet, akár tenger.

Mióta az élet unalmában fuldokolva magamba nyeldestem a kiszolgáltatottságnak azt a töménységét, amelyet csak az elfogadott halál nyújthat, azóta nem békélek a biztonsággal, nem élek vele, elkerüljük egymást, mint kitérő naszádok az idegenség felségvizein. Szükségem van a permanens veszélyérzetre, s ha jól berendezett mindennapjaim nem szolgálhatnak ilyesmivel, megtermelem magamban, előállítom öntestemben a elveszejtő szérumot, elmémben a veszedelmes gondolatokat. Mint a kémek, a fontos titkot tudói a gyilkos mérget fogukba épített kapszulában, úgy tárolom magamban a végveszélyt, s a tudat, hogy bármikor ráharaphatok akár szándékosan, akár véletlenül, az elégedettség illúzióját kelti bennem. Önámítás ez, persze – de hát erre is szükségem van, hogy legalább önmagam szemében annak fessek, aminek másokéban látszani szeretnék.

És szükségem van a szükségletek szűkösségére, szeretem tudni magamról, hogy bármikor elélek kenyéren és vízen, sőt, előbbi nélkül hetekig, utóbbi nélkül napokig kibírom, bármeddig elvagyok egy kajütnyi helyen, csónakfenéken akár, kibírom a hideget és a forróságot, a magányt, a félelmet, kibírok mindent, már régóta nem kívülem, hanem itt bennem függenek a hajókötelek, amelyekbe ha erősen belekapaszkodom, a dolgok divergenciája között megtarthatom örök imbolygásomat.