Élted volt regénye, Balla D. KárolyAzt hinnénk, nincs nagyobb öröm s nagyobb gyötrelem, mint elkezdeni egy könyvet. Akár megelőzi hosszas készülődés, akár nem: a kezdés gesztusa, gondolnánk, felülmúlhatatlan. Az olvasó számára is; írónak meg kiváltképp. A rossz indítás ugyanis mindent elronthat, egy jól eltalált kezdő mondat viszont lendületet adhat, akár ezer oldalakra szólót.

            Ám mégis: a kezdésnél akad izgatóbb, felkavaróbb, katartikusabb mozzanat: az abbahagyásé. Nem, ne a jól kigondolt lezárásra gondoljunk: abban nincs semmi különös, annál is kevésbé, mert érdemlegesen befejezni, beláthatjuk, egyetlen művet sem lehet. Az alkotónak alig van választási lehetősége: a happy end vagy a szomorú vég túl olcsó megoldás, ami meg a kettő között adódna, az épp semlegességében érdektelen; az így vagy úgy elkötött szálak mozdulatlanná béklyózzák a könyv még élő energiáit, az esetleg szándékosan nyitva hagyott kérdések pedig, mutatja a tapasztalat, inkább idegesítőek, semmint izgatóak. Marad még megoldásként az utolsó sorokra tartogatott váratlan fordulat, amely azonban ritkán sül el jól; gyakrabban sehogy, de leginkább rosszul: amit nem sikerült száz oldalakon színéről visszájára, fonákjáról egyik s másik oldalára jól megforgatni, azon egy schlusspoénnak szánt svédcsavar nem sokat segíthet. A nyárson rosszul forgatott grillcsirkét sem lehet az utolsó pillanatban egy kézigránáttal ehetővé sütni. Bárhogy is tesz tehát az író: a lezárás aktusa az írásmű halálát jelenti.

            Regénynek megkegyelmezni csak sorozatos abbahagyással lehet.

            Nos, ez itt éppen egy ilyen, egy életben hagyott regény.

(1997)


Felújítottam néhány régi weboldalamat; ezek eredetileg egy nagyon fapados rendszerben készültek: nehézkes a navigálás, a Google alig lát valamit a szövegekből a keretes konstrukció miatt. A legtöbb helyen sok elavult link szerepelt, ezeket töröltem, illetve újakat tettem fel. A könyvtár-rendszerben is voltak üres szintek, ide betettem egy-egy index file-t, és persze ezekre tartalmat is el kellett helyeznem. Így lett például egy új könyves oldalam az eddig üres http://hhrf.org/ungbereg/konyv/ könyvtárban.

Mivel pedig könyveim többségének van saját weblapja az interneten, ezt az utólag betűzött szájtot az Élted volt regénye című opuszomnak szántam. A könyvet bemutató szövegek írása közben jöttem rá arra, hogy valószínűleg ennek a regénynek a megírása volt legnagyobb írói élményem. Kagyarítottam is belőle egy posztot.

…látszólag egy regény megírásának pontos algoritmusa, ugyanakkor egyáltalán nem alkalmas arra, amire valónak látszik. Illetve nem is látszik, merthogy valahol a szöveg funkcionális pontján le is leplezi magát.A minap arról beszélgettünk Évával, milyen élményeink fűződnek az írói munkához.…

Forrás: Írói élmény: Élted volt regénye

Interjút készített velem ősi virtuális barátom, Cseke Gábor. Annak idején Andrassew Iván közös ismerőseiként kerültünk blogbarátságba, később voltak közös digitális akcióink, közreműködött többek között Tejmozi című multikulti szövegjátékom első fázisában, amikor is idegennyelvű szerzők magyarra még le nem fordított prózaműveiből kértem egy-egy mondatnak magyarra tolmácsolását ismerőseimtől. A Gábor által fordított Anna Blandiana-mondat egyik meghatározó pillére lett későbbi novellámnak.

Most egy kerek évforduló közelgő bekövetkezése után keresett meg és tett fel kérdéseket. Én meglehetősen terjedelmes választ írtam mindegyikre, olyikra afféle kisesszé formájában válaszoltam. Ami érthető is, ha elárulom, hogy az egyik kérdése a halálhoz való viszonyomat firtatta, illetve virtuális öngyilkosságom körülményeit tudakolta. Nem állhattam meg, hogy ennek a virtuális aktusnak a teljes filozófiáját elővezessem. Ez egyben jó alkalom volt arra, hogy valami mást is bemutassak, jelesül azt, egyfajta intellektuális szlengben írt mondataim miért köszönnek vissza más-más műveimben és hogyan ígyekszem egyfelől pontos jelentést tulajdonítani mindennek, amit elővezetek ezen a bölcsészkedő tolvajnyelven, másrészt pedig ezt a nyelvet kissé ki is karikírozom.

Erről a folyamatról is hosszan írtam, mivel Gábor rákérdezett, nem idegenítem-e el az olvasót olyan kifejezésekkel, mint halálkontextus, recepció, önprezentáció, szuicid satöbbi. Megnyugtattam, nem volt ez mindig így, csak azóta írok, amióta megértettem, hogy a beavatatlanok éppen azért rekednek kívül a posztmodern értelmezési tartományon, mert a tradicionalitás mint kulturális megelőzöttség a kollektív tudatalatti szétsugárzódása révén kisajátító jelleggel lényegül rá az újonnan születő szubsztanciákra és ezzel felszámolja, rájuk nézve érvénytelenné teszi a nyelvi szubszidiaritás elvét.

Mivel már nem élek intenzív irodalmi-társasági életet, így egy-két személyes vagy inkább irodalmi blogomban inkább régebbi epizódok idézek fel Nagy múlt áll előttem címszóval. Ennek keretében nemrégiben azt az 1996-os írásomat tettem közzé, amelyet a Magyar PEN Club budapesti konferenciáján olvastam fel. Az írás elején egy epizódsort elevenítek fel a helyszín és a személyek megnevezése nélkül, leginkább csak azért, hogy bemutassam, a beavatatlan kisebbségi hogyan sodródik-vergődik a magyar irodalomban kialakul “oldalak” között, jószerével azt sem tudva, hogy ilyenek léteznek és egymással milyen éles ellentétben állnak. Holott 1996-ban a mostanihoz vagy akár csak a megtapasztalt tíz évvel ezelőttihez képest mesés volt a helyzet, hiszen ha nem is szívelték egymást az ellentétes táborokhoz tartozók, azért egy asztalhoz ültek és szóba álltak egymással. Volt indulat és volt harag, de nem volt ez a kérlelhetetlen ellenségeskedés.

Nos, a kis esszéfélémben leírt epizód első helyszíne Tokaj, a nevezetes Írótábor, amelynek legalább tucatnyi alkalommal szerencsém volt bentlakója lenni. A rendszerváltás után az Tokaji Írótábor nyitottságáról, befogadó jellegéről sokat lehetne írni (korábban a népi, egyben balos íróelvtársak konglomerációja volt), ám ez a nyitottság nem sokáig tartott: hamarosan a népi-nemzeti irányzat képviselői váltak hangadóvá, a liberális-urbánus vonulat írói sorra elmaradtak, még a 2000-es elejére a nacionalista, egyben antiliberális túlsúly nyomasztóvá vált. De a kilencvenes évek derekán még nem nem tartottunk itt.

A kölcsönös bemutatkozást és esetleg néhány udvariassági fordulatot („Láttam a kötetedet a könyvheti listán”) vagy tájékozódó kérdést („Te honnan is jöttél tulajdonképpen?”) követően a külhoni magyar író azt tapasztalja, hogy új ismerőse tesztelni kezdi. De nem irodalmi tájékozottságára kíváncsi, vagy arra, mivel is foglalkozik ez a szerencsétlen kívülrekedt, hanem arra, hogy melyik oldalon áll. A tesztelés alá vetett és alultájékoztatott bátor ismerkedő azonnal el is bátortalanodik, mert jószerivel azt sem igazán tudta, hogy vannak oldalak, s azokon rendíthetetlenül állni a magyar írónak felettébb kívánatos. Zavarában hablatyol hát valamit maradandó irodalmi értékekről vagy arról, hogy napok óta nem hallgatott rádiót, de ezzel csak maga alatt vágja a fát, mert most már óhatatlanul abba a gyanúba keveredik, hogy esetleg a rossz oldalon áll, s ezért sumákolja el az egyenes választ. Ha feltalálja magát és van egy kis szerencséje, még visszaszerezheti az iránta megrendült bizalmat azzal, hogy tanácsot kér: mégis, melyik oldal a jó, mert hogy ő esetleg akár… A gyanakvó ismerősben felébred a hittérítő, s jó alaposan beavatja a most már védenceként kezelt külhonit az oszthatatlan és egyetemes magyar irodalomba.

Az így kiokosított határon túli aztán elsodródik patrónusától s egy kis társaságban találja magát, ahol meg furcsán nézegetnek rá, amiért az előbb X. Y.-nal szóba állt. Ne tudná róla, hogy sötét alak, ilyen meg olyan múltja van, s különben is: a rossz oldalon áll?! De azért a kis külhoni rokon ne vegye a szívére a dolgot, legyen egészen nyugodt, mert ők majd a hóna alá nyúlnak, bevezetik az igazi irodalmi körökbe, csak előbb még isznak egy kis jófajta borocskát.

Újabb sodródás, újabb társaság, újabb okulás: miket mondhattak neked, te szegény, abban a bandában! Hát azok még csak nem is ugatják az irodalmat, kóklerkednek, blöffölnek, uralják a médiát, meglovagolják a kordivatot – de hát el lesznek ám seperve hamarost, már csak azért is, mert a rossz oldalon állnak, akárcsak X. Y.!

Nincs idő felocsúdni, mert valaki fülébe súgja a most már ismerkedni annyira nem is vágyó újoncnak: Q. Zs. szeretne vele beszélni. Aki aztán persze elmondja, mi fán terem az egyetemesség, ami már rég meg is valósult volna, ha sikerülne kirekeszteni belőle az egyik meg a másik társaságot, no és persze X. Y.-t, mert ezek mind-mind a rossz oldalon állnak.

Idézetből most elég ennyi, a terjedelmes teljes írás ehol olvasható:

Forrás: Kisebbségek kiváltsága


Táborok a magyar irodalomban – és a Tokaji Írótáborban. A népi nemzeti irányzat mint az írótábor meghatározó ideológiája és az urbánus-liberális írók távolmaradása. Ki melyik oldalon áll? – kisebbségiek kiváltsága, hogy nem sorolódnak be egyik táborba sem –  BDK írása, visszaemlékezése –  magyar irodalom, tokaji írótábor, politika és közélet, mindenes blog, személyes emlék, irodalmi élet